Csík Tamás vagyok. Közép-Dunántúlon, Veszprém megyében élek kishazánk egyik legszebb hegyközségében, Csabrendeken.

1976. április 12-én születtem Budapesten. A vasak közé apám nevelt, iskolás éveim szabadidejének egy részét az ő lakatos műhelyében töltöttem. Szakmunkás bizonyítványomat Budapesten az üllői úti Deák Ferenc Szakmunkásképző Iskolában mint vas - és fémszerkezet lakatos kaptam 1993-ban. Itt szereztem élményt legelőször a kovácsolásról a kötelező kovácsalapképzésen, ami néhány alkalommal az alapműveletek megismertetéséből állt. Inas éveimet a Kőbányai Sörgyár lakatosműhelyében töltöttem. Következő éveimben a lakatosmunka mellett további képzések és tanfolyamok következtek vas – és fémszerkezet, illetve hegesztő vizsgákkal.

    Az évek folyamán kezdett érdeklődésem a kovácsművészet felé terelődni, mert idővel megérintett a vasban rejlő nemesség, és a vassal és a tűzzel való bánni tudás művészete és mestersége. Egy évtizede költöztem Csabrendekre a nagyszüleim házába, a családi bölcsőbe. Ez a gondolat egri vitézkedésem (katonaévem) egy kevésbé meghitt pillanatában tört rám, amikor a bezártság, a laktanya és a városi lét fojtogató magányában gyermekkorom napfényes nyarainak csabrendeki emlékei, a vidék és az Öreghegy melegsége és határtalansága rémlett fel előttem, s vágyakoztam ott lenni. Az első években gyakran rám is köszöntek a faluban: „Visszajött a Kálmán bácsi unokája. Megvan még az öregapád kisbíró dobja?” Itt kezdtem az öreg istállóból kialakítani egy műhelyt, eleinte csak kedvtelési céljaimra, hogy barátkozhassak a tűzzel és a vassal. A kovácsolással kapcsolatos ismereteimet ekkor még csak a nehezen fellelhető szakirodalmakból tudtam bővítgetni.

    2003-ban mentem el a csabrendeki Németh Ferenc kovácshoz, akinél mint lakatos és javarészt hegesztő dolgoztam két éven át. A mesterségről és a kovácsolt vasakról való kialakulóban lévő elképzeléseim merőben másmilyenek voltak, így két év után elköszöntünk egymástól, hogy megpróbálkozhassam a saját lábamon állva a mesterséggel.

Manapság a kovácsképzés szűkös lehetőségei mellett számomra a tapasztalt kovácsoktól való tanulás és a szakirodalmak ismeretei adnak lehetőséget tudásom bővítéséhez. Nagyon hatékonyak voltak első éveimben a különböző kovácstalálkozókon való megjelenések, ahol mint kezdő ifjonc elkerekedett szemmel figyeltem az „igazi nagyokat”, s ezek az alkalmak felértek egy jótékony fenékbebillentéssel. Ilyenkor nemcsak a mesterségbeli fogások megismerése, tapasztalatok szerzése vált hasznomra, hanem a beszélgetések is. Egyik ilyen találkozón ismerkedtem meg a zalaszentgróti kovácsmesterrel: Csiszár Tibibá’val is, aki egy néhány alkalommal mutatott nekem egy-két „jó fogást”, s elmondta útmutatásának eszmeiségét is: „…ezek nem műhelytitkok, mert ezt a mesterséget nem szabad eltitkolni.”

    Még egy kovácsmestert szeretnék megemlíteni, ő a nagyvázsonyi Tarsoly Lacibá’ aki az alkalomszerű közös munkálataink során a leg alapvető szükséges hagyományokat mutatta meg: egy egyszerű patkószeg, vagy egy cigányszeg elkészítését, jobb-, vagy baloldalra kerülő lópatkó elkészítését, vagy akár egy hagyományos hétköznapi eszköz vagy szerszám elkészítését.

    Az évek folyamán alakuló szakmai fejlődésemet az olvasáson, tanuláson kívül tapasztalt kovácsok, mesteremberek és népművészek tanácsai és kritikái segítik. Ha valaki mégis megkérdezi, kik a mestereim, a válaszom az volna, hogy elsősorban a vízhólyagok a tenyeremen, és a mindennapi élet a műhelyemben. Hogy nem mondhatom valódi mesteremül senkinek a nevét, - noha végtelen hálát érzek a sok tanács és segítő szó miatt – ez kettős érzéseket vált ki belőlem. Egyfelől nagyon sajnálom, hogy nem volt mesterem. Bizonyosan sok felesleges nehézségtől, fáradságos kínlódástól mentett volna meg intő keze, s tapasztalt kalapácsa, vagy lelkesítettek volna bíztató szavai egy-egy csüggedt pillanatban, s mesterségbeli tudása segítette volna az én tudásom megalapozását. Másfelől viszont nagyon örülök, hogy nehézkesen tudom odahagyni akár egy napra is a műhelyemet, mert nagyon sok és szép feladat vár rám, s úgy érzem, a hosszú évek munkájának, és a hagyományos kézi kovácsolás mellett való következetes kitartásnak, a magyar népi kultúra és a népművészetünk irányította szellemiségemnek és ízlésemnek megvan az eredménye, s számítanak a munkámra. Számítanak rám és munkáimra szűkebb környezetemben, községünkben és a közeli településeken, és szerte kishazánk legkülönbözőbb vidékein is. S valahogy úgy vagyok, mint a mesében a szalontai kovács: az álruhás Mátyás király késő este hozzá fordult szállásért, mert már sehol máshol nem lelt nyitott ajtóra, csak a még javában dolgozó kovácsnál. Nagyon sok munkám van, így addig ütöm hát én is a vasat, amíg el nem alszik mindenki.  A nagy feladatok mellett mindig akad egy-egy orvoslásra szoruló megfáradt falubeli fejsze, vagy kasza. Ilyenkor mindig zsíros üzletek köttetnek, s az eszközök „gyógyításáért” friss tojás és asztali bor jár. A nagy munkák pedig amelyek kitöltik jelenleg életemet: bizonyos környékbeli településeken (Bazsi, Megyer, Sümeg, Kiscsősz) felújítási, megújítási tevékenységek keretein belül cégérek, falutáblák, utcatáblák készítése, három eredeti gémeskút rekonstrukciós és díszítő munkálatai (amelyekről később szólok részletesebben).

 A  jelenleg felújítás alatt lévő sümegi vár, valamint a szintén felújítás alatt lévő sümegi Püspöki Palota, és a Palota Pincészet immár több éve számít munkámra az ott meglévő kovácsolt vasak helyreállításban, illetve új vasalatok (cégérek, kapuvasalatok, stb.) készítésben. Ez év júliusától pedig elkezdődik a számomra különösen fontos és szép feladat, a „Mária Út” kapuvasalatainak elkészítése. A kapukat a szomszédos Bodorfán tevékenykedő fafaragó barátommal, Kardos Róberttal közösen készítjük, akivel már évek óta rendszeresen dolgozunk együtt, kiemelve és támogatva egymás mesterségének anyagait, a vasat és a fát. Közös munkáink között számon tartunk különböző alkalmakra állított életfákat is.

 Legutóbbi munkánk a Veszprém Megyei Diabétesz Egyesülettel karöltve egy életfa elkészítése volt Devecserben, amely munka az összefogás jegyében zajlott, a helyén pedig az Egyesület emblémájával az összefogásban rejlő erőt szimbolizálja. A Mária Út egy zarándokút Csíksomlyó és Mariazell között, és 1400 km-es távolságán faragott-kovácsolt kapukat állítanak az út több mint negyven kegyhelyén. A kapuvasalatok (kovácsolt lábrögzítő és díszítő vasaltok és egy kereszt kapunként) elkészítésén kívül egy budapesti lakberendezési üzletnek dolgozom rendszeresen, ahova van alkalmam becsempészni egy kicsi vidéket, s ahol a hagyományos kézi kovácsolásra és az egyszerű, tiszta formákra számítanak tőlem.

    Hosszú évek tapasztalata pedig lassan kialakította a műhelymunkán kívüli elfoglaltságaimnak sorát, s most már néhány éve hasonlóan alakul „kézműves-kalendáriumom”: az utóbbi években igyekeztem a szállítható kovácstűzzel és üllővel csak olyan rendezvények meghívását elfogadni, ahol a különböző mesterségeket és azok bemutatását nem egy látványos kiegészítőnek, háttérképnek szánják. Természetesen úgy gondolom, hogy mai világunkban különösen fontos a valódi értékek bemutatása, így a különböző mesterségeket is meg kell ismertetni kicsivel és naggyal. De úgy érzem néhány év tapasztalattal magam mögött, hogy mindennek megvan a maga helye, s nem szabad, hogy bizonyos rendezvények és fesztiválok a mesterségeket és a mesterembereket vásári mutatvánnyá és mutatványossá alacsonyítsák. Nagy örömömre, az igényes, a hagyományokat ápoló és tiszta rendezvényekből egyre több van és egyre nagyobb az igény is rá. Szűkebb környezetemben, elsősorban megyénkben megtartott rendezvényeken veszek részt elsősorban, ezek közül is néhányat szeretnék most kiemelni, ahol rendszeresen számítanak üllőm csilingelésére, s ahova mindig meleg szívvel térek vissza. A két számomra különösen fontos hely: Kiscsősz és Magyarpolány. Kiscsősz kishazánk egyik olyan ritka faluja, ahol a hagyomány, érték és tisztaság valódi tartalmai hatnak át mindent és mindenkit. Kovács Norbert Cimbi táncoslábú barátomnak, elkötelezett kiscsőszi fő kultúrmunkásnak gyakran lehetek vendége, s mutathatok ott a kovácsmesterségből valamit az őszinte és érdeklődő néptáncosoknak és táncos palántáknak cserébe a „jóltartásért” akár a Pajtafesztiválon, vagy a néptánc-táborok alkalmával, ahol mindig eszembe jut: „Kerek Isten fája, ezer szép virága”.

    A számomra másik kedves hely, ahova az év folyamán többször is visszatérek: Magyarpolány. Csabai Tibor grafikus barátunk vezetésével működik itt a tájház és alkotótelep, ahol egy működő kovácsműhely-múzeumban mutathatok rendszeresen meg valamit a mesterségből a különböző rendezvények és alkotótáborok alkalmával. Megtiszteltetés számomra a meghívásokon kívül az is, hogy gondjaimra bízzák e magyarpolányi kovácsműhely karbantartását. Számomra nagyon fontos ez a néhány alkalom, amikor érdeklődő embereknek mutathatok meg egy hagyományos műhelyben (időnként a sajátomban is) egy hagyományos, de mai is élő mesterséget, és lehetőségem van lerombolni az emberekben azt a tévhitet, hogy ma már a kovácsok csupán „hétvégi” mesterek, akik hagyományőrzésből ütik a vasat. Ezeknek a bemutató alkalmaknak még is azt tartom a legnagyobb eredményének,hogy amikor a gyerekek szutykosan, izzadtan és csillogó szemmel kijelentik: „Hogyha nagy leszek, én is kovács leszek.”

    Az életemnek, s nem csupán szakmai életemnek egyik fontos pillanata, hogy azt a fajta értékrendet, amit én képviselek, és másokkal is szeretném megismertetni, rajtam kívül még sokan mások is vallják, s ezek az emberek egy közösségként is szeretnék tovább hirdetni gondolataikat a világról. Legfontosabb társam,támaszom ebben nem más mint a párom: Bardon Réka aki akár mint alkotótárs, vagy akár egy kutatómunkában vagy tervezőmunkában jelentős terhet viselőkén kerekíti ki így az életünk (életformánk) teljes egészét. Korábban a Famulus Sümeg Kistérségéért tagjaként igyekeztem tenni valamit környezetem és térségem jobbításáért. Az elmúlt években alakult Sümegi Várbirtokosság szekértolójaként jelenleg arra törekszem, hogy ezeket az értékeket mások is megismerjék, vagy felfedezzék.  A Sümegi Várbirtok azokat a településeket jelenti, melyek egykor a sümegi várnak fizettek adót - ezek többek között Bazsi, Sümeg, Sümegprága, Megyer, Csabrendek -, s most mint Sümegi Várbirtokosság működik itt egy baráti társaság. A Várbirtokosság „birtokosainak” és „szekértolóinak” szigorúan baráti közössége azt a célt tűzte ki, hogy - Zöldy Pál szekértoló barátunk szavai szerint – a tájra jellemző zöldség, gyümölcs, lábasjószágfajtákat újratelepíti és gondozza. Működésében pedig biztos alapokat jelent a tradicionális viselkedéskultúra és szellemiség ápolása. Az őshonos magyar szőlőfajták (sümegi Kézműves Borászat), almafajták (Bazsalma-Bazsi), a szintén őshonos baromfiak (Hu-Ba - Megyer, Bazsi) újratelepítése és gondozása mellett a miénk - szekértoló párommal - az a nemes és egész életünket és munkánkat meghatározó feladat, hogy a világszerte is kiemelkedően értékes magyar népi kultúrából fakadó szellemiséget, eszmeiséget vigyázzuk, s élő népi mesterségünkkel és tevékenységünkkel ezt az életben is megmutassuk, múltunk tárgyi és szellemi értékeit óvjuk, s azokat a mai kor embere számára élővé, használhatóvá, és irányt mutatóvá tegyük.

 A képre kattintva olvasható a 2011-ben készült kezdőtanulmányom.

Csík Tamás tüzikovács
Telefon: +36-20/280-6565
e-mail: csiktamas1100@gmail.com 

Csík-történések 2011-ben >>>

Fotóalbum >>>

Videók >>>