Sümegen, a Balaton-felvidéken, nőttem fel, ott a hazám. Sokfelé jártam, sok mindent próbáltam, egyet tudok már: „nem vagyok itthon a Földön, talán hazatalálok, talán vissza, föl”. Itt élek, zömmel jól is érzem magam, sokat vagyok együtt idős férfiakkal, serdülő szakmunkástanulókkal, férfi-társaimmal – sokat tanulok tőlük. Több mint harminc éve házasodtam, ma már csak gyönyörködöm a családomban és nagyon büszke vagyok az unokáimra.
Ma úgy élünk már itt a Földön, mint a kivert kutyák. Nincsen család, nincsen apa, nincsen anya és a mi a legszomorúbb, hogy nincsen gyerek. És én nem azokkal akarok foglalkozni, akik nincsenek itt vagy nem születtek meg, hanem azokkal, akikkel találkozom. Nem szeretnék vitatkozni, meggyőzni senkit semmiről – ahogyan a mágnes sem akarja magnetizálni a homokot. Aki túlélő fajta, az érti, hogy mire gondolok, ha azt mondom, „tutaj” vagy „bárka”. Aki meg lihegve rohan gátat építeni, annak úgyis hiába magyaráznád, hogy nyakunkon a szökőár vagy a vízözön, - nem hallja úgysem. Más a dolga, hadd tegye. Én az enyémeket keresem, azokkal akarok szót érteni. Hogy tovább adhassuk a történeteinket, hogy énekeljék a dalainkat, beszéljék a nyelvünket.

Nyeregben
( A "Miniatúrák" című kötetből)

Ez idő szerint tényleg én vagyok a legjobb zsoké. Sorra nyerem a díjakat, ha indulok. Nincs is ebben semmi különös, mivel gondosan ügyelek arra, hogy mindig a versenyre legalkalmasabb lovat üljem. Hisz végülis nyerni mindig a ló nyer. S más alkat kell az akadályugráshoz és más a körversenyekhez. A táv hossza sem közömbös és az sem, hogy milyen talajú a versenyterep.
   A feladat ismeretében veszem szemügyre a lovakat. Fejtartásuk, hátuk ívelése, a lábemelés vagy a lépéshossz, szűk avagy tág orrlikak – mind-mind pontosan fogalmazott mondatok. S értenem kell a lovat, hogy majd uralni képes legyek.
   Ménesek vonulhatnak előttem napestig, ha nem látom köztük a megfelelő állatot. Ám, ha kiválasztottam, már tulajdonképpen nyeregben vagyok. Magam etetem, csutakolom, jártatom. Érzi s megnyugszik, hogy semmi mást nem akarok, csak ami úgyis eleve adott. Összehangolni az egymásra utalt részeket.  S nem csupán a csontok, inak és izmok munkája tartozik ide, hanem az apránként föltáruló közös akarat: tökéletes mozgásba hozni az ígéretes egészet. Már nem is létezünk külön-külön, mire a futam napja fölvirrad. Maga a verseny pedig csak az izgatott nézők számára különbözik a hétköznapoktól.
   A győzelem? Sapkám kezemben, míg mélyen meghajolok a tomboló tribünök felé. Lassan poroszkálunk az istállókhoz, ahol még tart az ünneplés. Végre lesegítenek, szinte szakadok. Fölhorkan, dobog. Leemelem a nyerget, bőre alatt meg-megremegnek az izmok. Kacsázó léptekkel a fal melletti padhoz cipekedem. Néz utánam. Elfordulok, a verseny véget ért.
   A nyűtt szíjakat bámulom. A nyereg repedezett s mállik a takaró. Egyhamar nem lovagolhatok. Új szerszámzatot kell készítenem, az pedig eltart egy darabig. Lassú, aprólékos munka, s másra nem bízhatom. Még így is kockázatos. Lábszáramon itt lüktetnek a szakadozott szélű, tenyérnyi sebek, végig mindenütt, ahol a kettőnk bőre már észrevétlen összeforrt. (Zöldy Pál)

 
(rajz: Kende Kata)

Részlet az Új Magyarországban megjelent írásból

Zöldy Pál:
Az időjárőr tartózkodik
(Jelentés: Időcsúszda)

"... Kanyarodjunk is mindjárt a célegyenesbe!
   Kanyarodnánk, csakhogy. Az időcsúszdán nem mindig tudjuk merrefelé van előre. kezdjük talán ott, ahol vagyunk. És akik vagyunk. Mert az időcsúszda  korra, nemre és felekezetre való tekintet nélkül mindenki számára elérhető. Ne is töltsünk időt keresésével, mert itt van alattunk. Mondhatni rajta, benne ülünk. Édes borzongással dőlünk bele a kanyarokba s egyelőre tartja magát az a vélemény, miszerint boldog (riadt) sikoltásunk néha még igazi.
   Olcsónak egyáltalán nem olcsó mulatság, de már akár azzal a bizonyos banánhéjjal is kezdetét veheti az ígéretes utazás.
   A banán a csillogó szemű zöldségesnél hozzáférhető, elmaradhatatlan ólomfátyolba burkolva, de ennél biztosabb és tartósabb a piros "koka-kóla héj" vagy a tájainkon annyira honos "gyümölcsjoghurt-huzat", mely már maga is eladja az árut, mert szinte semmit nem takar belőle...
   De nem eőéskedünk, csak szomorúan megjegyezzük, hogy máris egymásra csúszott két külön önálló világ. Ugyan nem ismerjük többé az aludttej ízét, saját hőfokát, a joghurtét sem - s képtelenek vagyunk felidézni korán sötétedő estéinken a tejipari termékbe darabolt gyümölcsök eredeti, friss illatát - fogyasztjuk. Mert fogyasztunk, esetenként táplálkozunk, netán fogyókúrázunk.
   És akkor hol vagyunk még a porcelán hengerfej-tömítésektől?! kiálthatna mámorosan közbe valaki, de addigra már meg is érkeztünk. Az emberiség nejlonköntösben izzad, sprézik és állandósítja időzavarát.
   Immár hatalmas egybefüggő úthálózattá tapodjuk aszott kis földgolyónkat. Állandó otthonunk az út s gondosan fölszámoljuk azt a néhány helyet, ahol még megpihenhetnénk és otthon lehetnénk. Mert az út már nem felkészülés a találkozásra, hanem rendszeresített hány-zacskókkal elviselhetővé tett akadályverseny.
   A konzervlakók otthona a gyorsbüfé. Csak éppen bekapni valamit a neonfényben, elvégre a gyomorban nincs világítás. - Hallgathatatlan zaj (ortodoxok szerint zene) bömböl, de nem baj, hisz maradni úgysem akarunk.
   Ezt a hússzerű valamit a két szemleszerű között legyömöszöljük, ha elakad utánazúdítunk egy adag színes, olcsóbb helyeken foszforeszkáló löttyöt. "Szánk íze, mint a kőolaj." - kivágódunk, bavágódunk s kerekeinken robogunk tovább.
   A képernyőre meredni eleinte csak szórakozás helyett volt szokás. Hová tűnt mára ez a kedélyes kis szomszédolás? Már napközben is ott dorombolunk, mert a képernyővel dolgozunk, írunk és olvasunk, sőt játszunk és sportolunk, de főként adatokat rögzítünk és rendszereket szervezünk. Teljesen mindegy, hogy mi, de meg fogjuk találni a módját, hogy rendszerezhetővé tegyük. Közben cinkosan összekacsintunk.
   Mert kommunikációs erőfeszítésre csak az ösztökél, hogy hogyan erőltethetném rá a másikra az általam kidolgozott rendszert, mely természetesen nem jobb, mint az övé, viszont nekünk is meg kell élnünk valamiből.
   Hát igen száguldunk előre. Csak néha pillantunk hátra vánnyadt vállunk fölött, negogy túlságosan lemaradjon mögöttünk a világ, mert az lenne jó, ha piac nélkül maradnánk. Derékszöget szerkeszteni?! Ugyan minek, mikor elmés kis találmányok kímélnek meg attól, hogy komolyan vegyük az általunk szerkesztett vonalat. És az esetleg általunk elkövetett hibát.
   Merthogy előfordulhatnak hibák. A sebességgel egyenesen arányosan növekvő hibák. De hát mit számít az, hogyha nem az sínyli, aki elkövette. Fehér zokni kell ilyenkor és esetleg tenni egy alapítványt.
   Hegyeket hordunk el (mert elhordjuk! holott a bibliában csak annyi van, hogy "mondjad annak a hegynek, hogy menjen s az belemegy a tengerbe", de ehhez persze hit kell) - szóval elhordjuk a hegyet és eltereljük a folyókat. Ha más teszi ugyenezt, azon nagyon felindulunk! De az igazi környezeti rombolást belül, önmagunkban, egymásban hajtjuk végre. Akár egy értelmetlen ítéletet. A külső világ változásaiban csupán ezek a napvilágra kerülnek.
   Na, mindegy. Ne fanyalogjunk - ha már egyszer rólunk van szó, akkor már inkább haladjunk. Ülünk az időcsúszdán, minőségi és hosszú élettartamú szeméthalmok között kurcorgunk. Mert ez az! Nagy vívmányunkról, a szemétről el ne feledkezzünk valahogy! Ezt valóban feltaláltuk s "áll ércnél maradandóbb művünk" - mondhatnánk költői lelkünket szabadjára engedve, ha csak "állna"! De nem, ez hömpölyög, folyik, csúszik: Sőt - a modern csúszdák működésének egyik feltételeként ez teszi sikamlóssá fenekünk alatt a pályát. Mígnem majd csobbanunk.
   A narancshéj fékez? De hát minek? Csúszni jó... Azt mondja valaki, de hát ostoba tréfa is lenne -, hogy közben meg odalenn a medencéből leengedték a vizet.
   Mondják, az "időjárőr" élete csupa meglepetésekkel van tele - és én mit tagadjam, szeretnék meglepődni. Csak úgy, éppen félig sült, nyúlós sajtos pizzával a kezemben, miközben tanácstalanul nézgelődöm szemetes után. Legközelebb nem is engedek a gravitációnak, hanem majd Daidaloszt idézem és nagy szárnysuhogásokkal, nem remélem nem az ózonlyuk felé..."

Kapcsolódó linkek:

Földvárak >>>
Úton 2012 >>>
Úton 2011 >>>
Úton >>>
Helykereső (képtár) >>> 

Filmek:
Buzsáki siratók - Duna televízió >>>
"Én úgy szeretem a műhelyt, mint pap az oltárt" - Duna TV >>> 
(Urbán Kálmán bognármester műhelyében a gödi tanítványokkal.)

<<< vissza a kezdőlapra